MEGBOCSÁTÁS

 

Amikor még tartott az iskolai szünet, egyik játszótér mellett sétáltam.
Figyeltem a gyerekeket, s öröm töltötte el a szívemet, mint mindig, ha gyerekcsapat közelébe kerülök.

A gyerekek őszintesége, lelkük tisztasága mindig csodálkozásra késztet.
Váratlanul vita támadt három gyerek között. Kettő támadott egyet, a legkisebbet.
"Veled többet nem játszunk" mondták a fiúk.
Talán ha tízévesek lehettek. A kiközösített könyörgőre fogta a dolgot. Hadd játsszam veletek! Mondta pityeregve.
Nem!  "Veled többet nem játszunk" hangzott a válasz. A kiközösített fiú könyörgőre fogta a dolgot. Nem akartam, máskor jobban  vigyázzatok! A két fiú összenézett megsajnálták kis barátjukat és szent volt a béke. Folytatódott a megkezdett játék.

Hazafelé indultam, s gondolkodtam a játszótéri eseten, mikor és hol vesztettük el azt az igazi őszinteséget,
amit gyermekkorunkban olyan szépen megtanultunk.


A lélek tükre a szem.
A gyermekek szeme szikrázóan tiszta és csillogós.
A felnőttek szemét homály borítja.

Mikor homályosodtak el azok a csillogó szemek? A gyermek szívek olyanok, mint a legfinomabb porcelán, vigyázni, védeni kell.
A felnőtt szívek megkeményedett kérges szívek. A gyermek meg tud bocsátani a felnőtt nem. A felnőtt csak mondja, de belül nem tud felejteni. Aki nem tud őszintén megbocsátani, az önmagával nem tud megbékülni. Gyermekkorban megkaptuk a szép útravalót. Békességet, szeretetet, és mi hagytuk, hogy elvesszen. A gyermek megbocsát, a felnőtt nem tud. Hányszor kell a gyereknek, nekünk felnőtteknek megbocsátani? A felelőtlen kijelentéseinkért, a téves döntéseinkért? Hányszor tapasztalja a gyerek, hogy láb alatt van? Hányszor mondja a szülő, hogy menj a szobádba, mintha nem is a családhoz tartozna.
Megfosztjuk őket attól a jogos igényüktől, hogy beszélgessünk velük.
Nem kap a gyerek alkalmat arra, hogy megnyíljon.
A gyermek mondaná a szót, és fél füllel figyel. ,, Mondjad fiam, mondjad, de én  most  nem érek rá’’ 
A gyerek érzi, hogy az ő problémája nem fontos. Aztán a szülő, ha kér tőle valamit, mindjárt rávágja: MINDJÁRT!
Hát itt kezdődik a baj.

 

Úgy vannak kezelve, hogy gyerekes gondolkodás, majd elmúlik. Nem múlik el, mert nekik fontos, mert ők még gyerekek és nekik még nincsenek felnőttes gondjaik. Igen elmúlik a gyerekes gondolkodás, de vele együtt a gyerekkor is.
A gyerek bízik a szülőben. Gyenge kis kezét a szülő erős kezébe teszi.
Kézszorításában benne van a kérés(!): 

 

VEZESS! Mégis milyen sok gyereket eldobnak azok az erős biztos kezek!
Hány kerül intézetbe, vagy kóborol az utcán, egyedül tölti az estét, mert a szülei ki tudja, hol vannak?
Várják szüleiket és megbocsátanak.
Szerencsére napjainkban is vannak példás szülők, akik ugyan úgy nem értik, mint én:
Hogyan tud a szülő úgy nyugodt maradni, hogy nem tudja, hol van a tizenéves gyereke.

Lelkisérültek a gyermekeink (!):

Mert: 

Nem készülnek fel az élet adta nehézségekre, mert nincsenek felkészítve.
Nem tudnak alkalmazkodni, mert nem  tanítottuk meg őket rá.
Így múlik el a gyermekkor és a felnőttekbe vetett hitük is.
Így keményednek meg azok a finom porcelán szívek.
A felnőttek, akik felelősek az ő életükért, hamar nyugtázzák. Nem ilyennek neveltem.
Én mindent megtettem. Igen és mikor?
Amikor azt mondta a szülő:  Hagyj békén!  Menj a szobádba és nézd a tv-t.

 

Gyermeket nevelni szeretetben, békességben a legmagasztosabb feladat.
Sok szülő nem tud ennek a szép feladatnak megfelelni. Iskolába járatni szülői kötelesség, de nem nevelés!
Így keményednek meg azok a finom szívek. Később aztán felnőttként nem tud igazi szép életet élni.
Így tud a félelem és a rettegés belopózni az emberek életébe. Mindenki fél valamitől. A szegény a nélkülözéstől, a gazdag a vagyona miatt. Ez lett a szép útravalóból. Elhomályosodott szemek, megkérgesedett kemény szívek. Ebben a félelmetes világban nőnek fel a gyerekeink és tudnak hinni és megbocsátani.
Mi, akik felelősek vagyunk az ő életükért egészen másképp élünk, mint amire neveljük őket.

 

Tanuljunk meg a gyermekeinktől szeretetet adni. Megbocsátani!
Ha egyedül nem megy, kérjük Isten segítségét. Ne szégyelljük kudarcainkat önmagunknak bevallani.
Változtassunk viselkedésünkön, hogy egy szebb és boldogabb életet élhessünk.

 

 

 

Nyári Emlékeim

Tíz évvel ezelőtt nyílt először lehetőségem arra, hogy részt vehetünk egy családi táborba. Azóta minden évben visszatérünk, hogy erőt gyűjtsünk a mindennapok komoly megterhelésének elviselésére. Ezt a tábort Szolnokon rendezik meg közvetlen a Tisza partján, Tiszaligeten. Egy hatalmas turisztikai központ biztosítja az étkezést és a szállást fa és kőházakban, valamint sátorok elhelyezése is lehetséges.
Korosztályonként csoportos beszélgetések és foglalkozások voltak, amit jól képzett szakemberek vezettek.
Ők is velünk nyaraltak. Orvosok, pszichológusok, tanárok, rendőrök, lelkészek.
Nagyon értékesnek találtam a serdülő korosztályt, a tizenévesek beszélgetését, melynek címe „Fiatalok az élet küszöbén,, Meglepő volt, hogy az érintett korosztály milyen nagy létszámmal és lelkesedéssel vett részt. Előtérbe került a fiatalkori dohányzás, alkoholfogyasztás, valamint a szexualitás veszélyei. Szabad véleménynyilvánítás tehettek, ki-ki saját elképzelése szerint. Érdekes beszélgetés alakult ki a fiatalok körében. Érdekes volt, mert nagyon eltérő volt a vélemény azonos korosztályon belül. Nagyon hatásos volt,hogy ők saját maguk mondtak véleményt és érvényesítették akaratukat. Sokan ott döbbentek rá téves eszményeikre. Video filmen be is mutatták, hogy a forrófejűség és az akaratosság milyen mély szakadékba taszítja a tévelygőket.

Egy másik téma, ami megint nagyon aktuális volt. A fiatalok jogaik és kötelezettségeik, szülőkkel, tanárokkal, barátokkal és az utca emberével szemben. Hihetetlen volt tapasztalni, hogy mennyire nincsenek tisztában az ifjúságot érintő jogokkal és kötelességekkel. A jogok területén még csak valahogy kiigazodtak, de a kötelességek esetében már komoly fennakadások vannak. Értetlenül fogadták az előadókat. Nem értették, miért kell ilyen sokoldalúan gondolkodni a kötelességek terén.
Nagyon érékesnek ítéltem a szervezők részéről, hogy ezekhez a fiatalokhoz igen fiatal szakembereket raktak. Azért volt nagyon jó így, mert a fiatalok a barátot látták bennük és nem a nevelőt. Sokkal nagyobb volt a megértésre való hajlam, mint ha idősebb nevelők lettek volna köztük.

Külön említést érdemel egy másik témakör: ,,Apák szerepe és felelőssége a családban,, 
Erről a témáról szeretnék kicsit részletesebben írni. Nagyon sok gond és probléma terítékre került. Itt hívták fel a figyelmet arra a fontos tényezőre, hogy a férfiak nemcsak családfők, hanem férjek és apák is.
Tudom, ebben a rohanó és bizonytalan világban ez nagyon nehéz. Könnyű megoldani egyetlen kifejezéssel, nincs rá időm. ÉDESAPÁK!
Mind, akik itt éltek velünk együtt, kérlek, gondolkodjatok el egy kicsit. Ha nincs időd a gyerekeddel egy órát beszélgetni, ha nincs időd a feleséged fáradt és gondterhelt arcát észrevenni, mit ér az életed? Egy taposómalom vagy. Nem szabad, hogy munkaidő után többet jelentsen a hívatás, a túlmunka, vagy a kocsma, netán a hobbid, mint a család.
Reggel otthonról indulsz el és este oda térsz vissza. Az otthon kell, hogy nyújtsa a legnagyobb biztonságot, pihenést és ott van rád a legnagyobb szükség. A rohanó életbe sok férfi szinte észre sem veszi, hogy közben a gyermeke felnőtt. A feleség arcán megjelennek a ráncok, tornyosulnak a gondok, és sok édesapa ebből nem vesz észre semmit. Súlyos bűn, nagyon súlyos!
Már pedig min. bűn, bűnhődést hordoz Az élet tesz erről tanúbizonyságot. Szörnyű, amikor a felnőtt gyermek akit már nem lehet kordába tartani, odaáll a szülő elé, mert oda fog állni és megkérdezi: Hol voltál amikor szükségem volt rád?!
Amikor szerettem volna veled beszélni? Dolgoztál, vagy máshol voltál, az őt akkor nem fogja érdekelni. Csak az, hogy nem volt mellette senki, és most milyen jogon kérik számon.

Vigyázat!
Mert ha neked nincs időd a gyerekedre, neki sem lesz, amikor idős fejjel szükséged lenne rá. Neked akkor már lesz időd bőven, még hozzá sok. Szomorú, amikor az idős szülő hétről hétre várja a gyermekét, de hiába, mert neki nincs ideje. Hát itt a bűnhődés. Biztos lehetsz benne, hogy minden jó és rossz cselekedetedet sokszorosan visszakapod. Egy emberöltő nagyon röpke idő.
Alig negyvenévesen rádöbbensz arra, hogy mögötted ballag egy másik korosztály, aki neked azt mondja: bácsi. Először kapkodod a fejed, de végül elfogadod, mert nem tehetsz mást. Ekkor vegyél elő egy tükröt és nézz bele. Szembesülj önmagaddal! Ha őszinte ember vagy és bele tudsz nézni, akkor a magadhoz intézett kérdések egész áradata zúdul rád. Lehetsz magas beosztású hivatalnok, vagy egyszerű munkás, mindegy:
Magadnak nem hazudhatsz: Ott, a tükör előtt ez nagyon nehéz.
Rádöbbensz, hogy mennyi szenny mocskolja be az életedet. Hányszor akartál többnek látszani, mint ami valójában vagy. De sokszor hazudtál másoknak, pusztán azért, hogy különbnek érezd magad. Sorolhatnám a végtelenségig gonoszságainkat. Ha felismerjük a hibáinkat, akkor tudunk is rajta változtatni. Akkor érdemes volt a tükör elé leülni. Ha nem, akkor elveszett emberek vagyunk.
Ezeken kívül még sok más téma is volt a táborban. Sajnos nem tudom mindet felsorolni, pedig érdemes lenne. Ebéd után sport rendezvények, vetélkedők. Hideg meleg vizes strand a fürödni vágyóknak. Az idősebbek kint a hűs fák alatt beszélgetek, kártyáztak. Este színházi előadás, árnyjáték, tánctanulás, koncert, mindennap más-más. Este kilenckor nyitott a teaház, ott zene volt. Táncoltunk, nagyokat. Éjfélkor záródott a napi program.
Jó volt ott lenni. Több százan voltunk az ország minden részéből. Szeretetben, békességben, mint egy nagycsalád. Ilyenre mindenkinek nagyon nagy szükség lenne. Muszáj, hogy megadjuk a testnek a pihenést, a léleknek a megújulást, mert ez adja meg életünk értelmét.

Láttam a fényt, mert megérintett a tábor varázsa,
Boldog arcokat, szép mosolyokat, csillag szemeket adott a tábor hatása.
Az emberek jók, csak feledni kell a rosszat, a gonosz perceket,
Sokszor a durva felszín alatt, leljük meg a legszebb kincseket.

Valahogy így kellene élni, egymást nem bántani, mint egy népes család,
Összefogni, összetartozni, örömben, bánatban együtt osztozni.
Ezeken a napokon a nap is fényesen csillogott, szellő fiává ránk-ránk mosolygott.
Arcunkat a szellő meg meg simogatta, szeretetét ezzel ki nyilvánította.
A tűzijáték sok-sok fénynyalábban csillagokat szórt a tábor apraja nagyjára.

 

Somogyi  Kára.
Pécs