SZERETET

Naponta, szinte óránként találkozunk ezzel a szóval, hogy szeretet és egészen természetesen kezeljük anélkül,
hogy tudnánk mi is az értelme.
Szeretnék egy kicsit eljátszani a gondolattal, kicsit ismerkedni ennek a nem mindennapi szónak a jelentőségével.

Naponta halljuk, találkozzunk vele életünk minden területén, és úgy alkalmazzuk a beszédünkben, mintha egy ugyan olyan közönséges szó lenne, mint a többi szavunk. Pedig ez nem így van.
Ez a szó, hogy szeretet a legékesebb legbecsesebb szava a magyar nyelvnek. Olyan, mint egy nagyon értékes igazgyöngy.
Az igazgyöngyöt sem dobáljuk csak úgy oda mindenkinek, ugyan úgy nem, mint a szeretetünket sem.
Igen, mert szeretni tudni kell. Tudnunk kell, kit tisztelünk meg ennek a szónak az értelmével és miért.
Mit jelent nekem nekünk az az egyén, akinek ezt az értékes szót kimerem, illetve ki tudom mondani:
SZERETLEK.

Nagyon sok ember él a környezetünkben, akit tudunk és kell is szeretni, de nem mindegy, hogy a szeretet melyik alfaját alkalmazom, amikor ezt a szót kimondom. Szerethetem a szomszédomat, mert kedves jóember, segít mindenben, ahol csak tud. Biztos, hogy nekem őt ezzel a nemes szóval kell illetnem? Nem, egyáltalán nem. Sokkal kifejezőbb és megtisztelőbb, ha azt mondom, hálás vagyok neki, mert segít és figyel rám. Szerethetem a kollégáimat, mert aranyosak tiszteletet kapok tőlük.
Jó velük együtt dolgozni, de nem biztos, hogy a szeretet szó illik egy munkahelyi kisközösségre.
Megbecsülöm, értékelem, vigyázok, hogy meg ne bántsam őket, mert jó velük együtt dolgozni. Akkor kit is szabad szeretni? Szabad is meg kell is szeretni a szüleinket, mert ők nekünk életet adtak. Ennél a kapcsolatnál már nem elég a hála, a tisztelet, ezek mellé feltétlen idekívánkozik a szó: SZERETET.                                                                    

Igen! Őket szeretni szabad és kell is. Mégis kicsit itt is sántít a szó, hogy szeretet. Nézzünk csak kicsit bele ennek a szónak a mélyebb jelentőségébe. Várnai Zseni csodálatos szavait idézném, mármint a MAMA c. verséből:
Nehéz adósság nyomja lelkemet, mert nem tudtalak úgy szeretni, mint te szerettél Mama engemet. 
Talán hamis a gondolat, amikor azt mondjuk a szülőnek: Szeretlek Anya, vagy szeretlek Apa.
Nem hamis, itt már igazi szeretetről beszélünk és valójában át is éljük, mert olyanoknak szól, akit megillett ez a gyönyörű szavunk. Akkor mi a hiba? Miért sántít? Mert nem egyformán szeretünk. Valamennyien, akik gyakorló szülők vagyunk már megtapasztaltuk, hogy mennyire így van. A gyermek soha, de soha nem lesz képes szüleinek visszaadni sem a szeretetet,
sem a jóságot, sem a törődést, amit kapott, mert neki másnak kell adni. A saját gyermekeinek.
Ez egy körforgás a minden napi életből.
Ismét a veséből idéznék:
Egész életem szülötteimnek adtam, mint te tetted ezt szegény mama, és ezerszer visszaadják azt, amit ellened vétettem valaha.
Világosan és érthetően elénk tárul a szeretet legékesebb mondanivalója. Érezhetjük, hogy kétféle szeretettel álluk szemben.
Nem, itt nem arról van szó, hogy bármelyik is értékesebb lenne a másiktól, hanem arról, hogy nem egyforma.
Nagyon szeretem a szüleimet. Ebben benne rejlik a szeretet és a tisztelet egyaránt. Hálás vagyok és nagyon tisztelem őket,
mert felneveltek, és amíg élnek, én a gyermekük vagyok.
Élvezem a szeretetüket, a törődésüket, miközben azon gondolkodom, hogy a gyerekemet hogyan tudom még jobban szeretni. Minden szülő így van ezzel vajon? Sajnos nem. Soha nem tudom megérteni és biztos nem egyedül vagyok akik nem értik, hogy tudja a szülő a gyerekét elhagyni, megfosztani a szülői szeretettől.
Rágondolni is szörnyű. Szeretjük a gyerekeinket, majdnem teljes szívből. Igen jól mondom. Majdnem.

                                                                             

Még mindig nem tökéletes a szeretet? Nem még mindig nem. Akkor mit nevezünk igazi szeretetnek?
Az igazi szeretet akkor lép be az életünkben, amikor megtaláltuk a társat, a párt, akivel le tudom élni az életemet.
Itt beteljesedik a szeretet szó igazi jelentősége. Senkit nem lehet úgy szeretni, mint a társat, de ennek is megvan a maga buktatója. Viszont is kell, hogy működjön. Mert ha nem, akkor nagyon nagy rombolást tud véghez vinni.
Itt nem szabad a szeretetet feltételekhez kötni. Nincs rá szükség. Működik magától nagyon szépen, ha engedjük.

                            Az tud igazán szeretni, aki tud igazán tiszta szívből sírni.

Bármennyire is furcsa a sírás, igenis szoros alkotó eleme a szeretetnek. A szülőt, ha el kell engedni, akkor meg siratjuk,
és elengedjük. A gyermek, amikor a maga életét akarja élni, megsiratjuk és elengedjük. Így van ez rendjén.
De a társ, aki mellé a sors sodort, ha szerettük, nem tudjuk elengedni. Fogva tart a szeretet. Ragaszkodunk hozzá, mint egy igazgyöngyhöz. Érezzük: Hiába, a sírás semmivel nem pótolható. Egyoldalú lesz a szeretet, ami talán a legszörnyűbb mindenki életében. Nagyon sokan szenvedünk ilyen szeretetben és nem vesszük észre, hogy értelmetlen szenvedés áldozatai lettünk. Ebben a szenvedésben az a legszörnyűbb, hogy nincs kiút, vagy nagyon nehezen találjuk meg a kivezető utat.
Sokan életük végéig nem tudnak változtatni. Nem tudják a kedvest elfelejteni, mert nagy volt részéről a szeretet.
Azt gondolhatjuk, ennél jobban már nem lehet a szeretet fokozni, mert nincs több fokozat. Én meg azt mondom, van.
Nagyon nagy szomorúság vesz hatalmába, amikor azt látom, hogy vannak emberek és elég sokan, akik szívében a nagy szeretetet nem a társ, hanem egy állat birtokolja. Talán kicsit a kutyát emelném ki. Melyik férj vagy feleség hajlandó este fáradtan futni egyet a társával csak úgy? De sokan ezt a kutyával teljesen természetes módon mindennap megteszik.
Ki viseli el a társa lihegését a lakásba? A kutya ezt is megteheti. Nem kell neki semmilyen munkát végezni, mégis mindennap dicséretet kap. Megsimogatják, megetetik, megsétáltatják egészen természetes módon. Lehet én maradi gondolkodású vagyok,
de szerintem ez nem egészen helyes. Én magam is nagyon szeretem az állatokat. Drága blökikénk nem rég hagyott itt bennünket. De nem tudtam volna soha a szeretett családom elé helyezni. Szeressük az állatokat, mert nagyon jó barátok tudnak lenni, de ne helyezzük őket a család elé.

Nagyon szeretnék abban a tudatban élni, hogy él bennünk a szeretet. Érezzük a szükségességét.
Ne akarjuk elveszíteni, mert a szeretettől nagyobb kincs nem létezik.
Mindenkinek megadatott. Ne engedjük, hogy elvesszen!

 

 

 

Ha eljön este, érkezik az álom,
Fáradt dolgos tested megpihen az ágyon.
Lelked elhagyja nyugvó testedet,
És a szíved az egekbe emelheted.

Átölelhet téged Istennek két karja,
De van, kinek a szívét a bánat mérge marja.
Próbálj hát szeretni, mikor ébren létezel,
Még így is naponta többször vétkezel.

De a Te Istened megbocsátja néked,
És az álmod csodás mezőkre téved.
Tarka lepkék szárnya festi be a képet,
És megmutatja neked a valódi éned.

Szeress ember, hisz jónak születtél,
Nem számít, eddig mennyi rosszat tettél.
Légy ezen túl áldott, tiszta szívű lélek,
Jóságod az élet megsokszorozza Néked!

Apák napja, ami a köztudatból kimaradt

 

Sokat foglalkoztat a gondolat, hogy miért van az, hogy a nőket évente kétszer is köszöntik, még a férfiakat valahogy egyszer sem.
Hallunk olyanról, hogy Dohányzás leszoktató világnap, állatok világnapja, melegek világnapja, nők világnapja, anyáknapja és sorolhatnám a végtelenségig, csak nem látom értelmét úgyis mindenki, tudja, mert a TV Nagy reklámot tesz a világnapoknak.
Olyat, hogy apák világnapja én még nem, hallottam. Miért maradtak ki ezekből a felsorolásokból vajon a férfiak, az édesapák. Nem tudom. Engedjétek meg nekem, hogy egy kicsit most nekik kedveskedjek.

Édesapák, férjek, férfiak most hozzátok szeretnék szólni. Kicsit örömet  szeretnék nektek ajándékozni.
A köznyelv azt tartja, hogy minden fizetési nap férfi nap. Minek azt külön ünnepelni? A férfi nem a kocsmába kezdődik, hanem  ott, amit a szeretteinek nyújt. A férfiak sem rosszabbak  mint a nők. Kár lenne ezt boncolgatni. Én a gyengébb nemhez tartozom, mégis kimerem mondani, igenis nagy szükségünk van arra, hogy közelünkbe tudjuk őket. Olyan sokszor érezzük a mindennapokban, hogy ha nincs, mennyire tud hiányozni, a férfi a közelünkből. Sokszor még egy függönyt sem vagyunk képesek egyedül visszarakni, a többi férfimunkáról nem is beszélve. Végtelen tisztelettel tudok tekinteni azokra az édesapákra, akik mindent elkövetnek a gyermekük fejlődéséért. Sok esetben többet, mint az édesanyák. Mindenféleképpen köszönet illeti meg őket, hogy közelünkben élnek és vigyáznak ránk, gondoskodnak rólunk.

Egy kis történetet  szeretnék most nektek elmesélni. Az egyik  iskolába az ötödikes tanulók tollbamondást írtak. Azt a címet kapták, hogy Milyen ember a nagyapád.

Az egyik kisfiú a következőket írta:

Az én nagyapámnak van két keze. Ezzel a két kézzel vezet el az iskolába, ne hogy balesett érjen. Megfogja Apa kezét reggel, és azt mondja Vigyázz magadra fiam. Két kezével simogatja nagymamát, ha szomorú. Eteti az állatokat reggel este, Gondozza a kertet és az udvart. A két kezével segít mindenkin, aki csak segítséget kér tőle, és vágja a fát, és fűti a kazánt, hogy meleg legyen a ház. Van még nagyapának két szeme. Azok a szemek vigyáznak rám, a szüleimre, meg a nagymamámra is.

Van még a nagyapámnak egy hatalmas szíve. Nagyapának soha nem  kell új ruha. Azt mondja, neki jó, amilyen van. Soha nem válogat az ételben, neki minden nagyon finom. Reggeltől estig szolgál a két keze.
Figyel, vigyáz az elhomályosodott két szeme, és estére a torkában dobog a hatalmas nagy szíve.

Az esti beszélgetésnél elmondják neki, Jó neked apám! Nincsen semmi gondod. Ha szeretne kicsit beszélgetni, akkor leintik.
,,Ne szólj bele öreg,,! Igen a nagyapa öreg, azért fáj este mindig a szíve.
A gyermek így folytatja az írást: Ne fájjon a szíved nagyapa! Ha én felnövök, csinálok neked egy kényelmes széket, és mindig a közeledbe leszek, és nagyon fogok rád vigyázni. Ezekkel a gondolatokkal fejezte be a gyermek az írást.

Igen. Ilyen emberek a nagyapák. Semmi dolguk. Elvégre nyugdíjasok. Este, ha leülnek, ölükbe hullnak a szorgalmas, dolgos kezek. Szemükben befelé folynak a könnyek, és nyugalomra vágynak a megterhelt hatalmas szívek.

Ezért vagyok büszke rátok. Ezért nem tudok soha nagyságotokhoz felnőni. Mi, a női nem soha nem tudunk ilyen odaadó szolgálatkész életet élni. Mert kényeztetésre vágyunk, amit csak ti tudtok megadni. Fogadjátok ezeket a köszöntő szavakat olyan szeretettel, amilyennel  én küldöm nektek. Legyetek szépek és vidámak. Figyeljetek ránk, mert szükségünk van rátok.
 

Apámra gondolok

 

A nyírfán ülnek a szép szürke galambok,

Apámra gondolok, most mit csinál?

Milyen jó lenne együtt örülni a fénnyel,

Eloszló fellegeknek, még tart az élet.

 

Apámra gondolok,- most mit csinál?
Etet, kapál, vagy talán ás?
Vagy egy kis dalt szelíden dúdolgat:
Lám milyen rövid az élet.

 

Mennyi könny, mennyi szenvedés,
A könnyű gyors léptek már rég eltűntek.
Mint a lepkék a nyári szélben,
És elröppent a vidám nevetés.

 

Apámra gondolok, most mit csinál?

Dolgozik éppen, vagy ül a félhomályba,

S az öreg falióra döcögve jár és felidézi sorra,
Az emlékeit, gyermek és ifjúkorát.

 

Nap ragyogja be szelíd szemét

Simogatja deres homlokát

Megvilágítja életét, s ahol

Él a kicsiny szelíd szobát.

 

Apámra gondolok, még fut velem az autó,

A kéklő ég alatt merengek.
 S új ablakot nyit rám az elsuhanó táj,

Még mosolyogva néz két kis madár.

 

S a tavaszi friss sóhaj arany virága

Omlik felé és én tövig nyomom a gázt,

Hazaérek (?) Talán

Négy évszak egy ember életében

Mottó:
Amikor megszülettél, körülötted mindenki mosolygott, s te nagyon sírtál.
Amikor elmentél, körülötted mindenki  nagyon sírt, s te mosolyogtál.

Egy emberöltő nagyon rövid idő, de az út rögös és nehéz, amit végig kell járni. Gondolataimat a négy évszakhoz szeretném hasonlítani, ami egy egész életet átkaroló bizonyságtétel.

Amikor egy gyermek megszületik, örömöt és boldogságot ajándékoz Isten a családnak. Új élet fakad. Egy ember, aki sírva jön a világra és körülötte mindenki mosolyog és örül.
A gyermek, születése pillanatába elindul a számára kijelölt úton. Lassacskán kibontakozik ÉLETE TAVASZA. A tavasz az első évszakunk. Az éledező természet. A fiatal hajtások, a sok kis nyiladozó virág. Gondozásra, törődésre szorulnak. Ők a természet zsengéi. A gyermek is élete zsengéjét éli át a szülök szeretetével és törődésével. A szüleik ápolják és gondozzák őket, időt és fáradtságot nem kímélve. A pici kis gyermekkor hamar elröppen. Alig  háromévesen már óvodába viszik. Ez a bevezetője annak az érzésnek, hogy egész életében felelőssége van. Nagyon korai és sajnos nem tudjuk megkímélni őket. Pár év elteltével elkezdődik az iskola. Elméje nyiladozik, mint a jól gondozott virág. Kicsi kis agyában fontolgatja, hogy ,,De jó apának és anyának, mert ők mindent tudnak,,  Biztos támaszt éreznek bennük a maguk számára. Nem jut el a tudatukig, hogy a nevelésük és a taníttatásuk, milyen  áldozatos munkát és törődést igényel. Minden természetes a számukra és ez így is van rendjén. Hamar, nagyon hamar elröppen ez az időszak. A szülő egy szép napon arra eszmél, hogy a gyermeke felnőtt. Elmúlt a szép békés gyermekkor. Nagykorúvá válik.

Ekkor lép élete második szakaszába, a nyárba. A NYÁR szikrázó napsugara érleli a jól gondozott növényeket, amik termésre fordulnak. A gyermek is egy új időszakot él át. Nehéz időszak ez, akár a gyermek, akár a szülő életében. A gyermek egyre jobban azt érzi, hogy most már ő dönt a saját sorsa fölött. Ahogyan a természetben nyáron tapasztalható az időjárás alakulása, ugyan úgy a gyermek viselkedése is. Hol békésen süt a nap, de egy pillanat alatt dörgés és villámlásba csap át, ugyan ezt tapasztalhatjuk a családban is. Néha csak kapkodjuk a fejünket és érthetetlenül állunk az események középpontjában. Itt lép be a gyermek életében a pályaválasztás, és a párválasztás is. Minden szülő a legjobbat akarja gyermekének, de nem biztos, hogy a gyermek is úgy érzi. Ekkor érlelődik meg benne a gondolat, hogy  ,,Nekem ne magyarázzanak, törődjenek a saját bajukkal. Különben meg nem is értenek hozzá.,, Makacs gondolatok kavarognak benne. Ő tudja, hogy mit akar, ne parancsolgasson neki senki. A szülő sokszor tapasztalja, hogy ez a megalapozatlan magabiztosság, milyen nagy veszélyeket hordoz. Előtérbe kerül az aggodalmaskodás, és nagyon sokszor a tehetetlenség is. Mi a helyes út? Sokszor felteszi a kérdést a szülő. Nehéz időszak ez, mind a szülő, mind a gyermek életében. Sok ifjú teljesen eltávolodik a szüleitől, de sokan hála Istennek megpróbálnak a szülővel közös nevezőre jutni. Ebben az évszakban minden eldől. Kialakul a végleges életút. Házasságok kötődnek, új családok jönnek létre. A nyár végére már mindenki látja mit hozott a törődés,  vagy a nem törődés. Sokan tapasztalják, hogy nem volt megfelelő a gondozás, a törődés. Sok lesz a csalódott fiatal  és tiltakozik a sorsa ellen. Sok az elkallódott fiatal, akik alkoholba, drogba menekülnek. Akik meg tudták tartani a szülőkkel a szorosabb kapcsolatot, azok biztosabban folytatják a megkezdett életutat, ami nem könnyű. Bizonytalan világunkban rádöbbennek, hogy továbbra is szükségük van a szülők gondoskodására. Ekkor alakul ki bennük az újabb megfogalmazódás. Van, aki a saját családjában, de van, aki egy kocsmában, vagy egy börtön cellájában jut el ahhoz a gondolathoz, hogy ,,A szüleim mennyi mindent tudtak, s nekem csak jót akartak de én nem vettem észre,, Vannak, akinek ez a gondolat hálát és tiszteletadást késztet a szívében, de sokan keserű pirula formájába veszik tudomásul a könyörtelen valóságot. A természetben befejeződik az aratás a szüret. Ki hogy vet, úgy arat.

Beköszönt egy új évszak az ŐSZ. Az ősz az egyik legszebb évszakunk. A természet a sokszínűségével kápráztatja el az emberi világot. Elmennek a költöző madarak. Lehullnak a fákról a levelek. Pihenésre készül fel a természet. Ez még nem az elmúlás. Ez a visszatekintés időszaka minden ember életében. Petőfi nagyon szépen megfogalmazta:
,,A föld csak elalszik, de nem hal meg,,
Ebben az időszakban láthatjuk munkánk gyümölcsét. Él bennünk a felhalmozott tapasztalat, amit át szeretnénk adni, mert át kellene, de nem biztos, hogy van rá igény. Az érzelmeket nem lehet visszafojtani. Az érzelmek nem öregszenek, örök ifjúságban léteznek, és ez teszi szebbé az emberi élet múlását. Ugyan úgy aggódunk gyermekeink életéért, mint amikor  tavaszukba nyiladoztak. Ők ezt az érzést nem ismerik, mert még nem tapasztalták meg. Ha a tudatuk legmélyén felvillan ez a gondolat, akkor nagyon szerencsés a szülő. Ebben az időszakban már nem csak vissza kell tekinteni, hanem előre is kell nézni. Fel kell készülni az utolsó évszakra, a télre. A tél az öregedés és az elmúlás évszaka. Nem elég  hatvan évesen az öregkor megérésére gondolni. Azt sokkal előbb  el kell kezdeni. Tudatosan kell felkészülni, mert csak akkor lehet az életünket úgy irányítani, hogy ha beköszönt  életünk tele ne átok, hanem áldás legyen a szülő a gyermeke számára.

Amikor beköszönt a TÉL, akkor köszönt be az emberek életében az utolsó évszak. Amikor a természetben a hó mindent betakar, elfed, akkor az emberi elmébe is be kell következni úgy ennek a jelenségnek. El kell fedni, takarni minden sérelmet. Meg kell keresni és találni a szépet, a jót, mert ott van, csak észre kell venni. Ne az elmúlás legyen a gondolat középpontjában, hanem a jelen. Vegyük észre, a mellettünk élő idős emberek  bölcsességét. Deák Ferenc a nagy magyar, büszke volt arra, hogy már negyven évesen öregúrnak szólították. Ő azt vallotta, hogy az öreg szó mögött rejlik a legnagyobb  bölcsesség. Mindenkinek kortól  függetlenül szembe kell nézni  az évek múlásával. Jevgenyin Jevtusenkó orosz költő csodálatos szavai jutnak az eszembe.  ,,Elmennek az anyák. Minden nap egy lépéssel távolabb  mennek,,  Erre a család nem gondol. Nem vesszük észre, hogy mindennap egy lépéssel távolabb kerülnek és végén elmennek. Pedig minden ember hasonló állapotba kerül. Egy szép napon, talán éppen amikor nem is gondoljuk végleg elmennek.
Ott állnak a gyermekek egy koporsónál, amikor aki elment némán mosolyog és körülötte mindenki szomorú és sír.
Ekkor fogalmazódik meg az emberben az utolsó gondolat.
,,De sokat szeretnék még kérdezni tőle, amit nem tudok, de már nincs válasz, nincs felelet,,

Nem győzedelmeskedik a halál senkin addig, amíg a családja szívében él.
Jól esik gondolataimat azzal a tudattal lezárni, hogy majdnem üresek a temetők, mert velünk maradtak a szívünkben.
Belevésték magukat a tudatunkba kitörölhetetlenül.

Somogyi Klára
2008. 03. 29.

 

 

 

Elment az Anyám

Az én édesanyám, lelkem legdrágábbja,
Bár a haja ősz volt, de én kisleánya.
Minden egyes tette áldozat volt értem,
Testéből rügyezett virág az életem.

Amint rakogatta életemnek fáját,
Adta hozzá mindig élete egy egy darabkáját.
Kicsi szám először az ő nevét ejtette,
Kis szívem először Istent és őt kereste.

Kiskezem imára összekulcsolója,
Lelkemnek a mennyben felvezető hídja.
Földi életem féltő vigyázója,
Drága gyermekeim Édes nagymamája.

Drága Édesanyám.
Most már hideghant takarja a tested,
De te nem mentél el tőlünk,
Velünk maradtál örökre.

 

 

 

 

 

Lendületben

 
Ilyen időjárási viszonyok mellett mindig sokkal nehezebb vidámnak maradni. Például egy sétára elindulni is sokkal nagyobb erőfeszítésbe kerül, mint napsütésben. Pedig csak az első lépések nehezek, mint kisbabakorunkban. Ebből is látszik, hogy életünkben a legtöbb dolgot napról-napra újra el kell sajátítanunk. Mert mikor már ott vagyunk egy helyzetben menet közben, akkor már semmi sem tűnik olyan nehézkesnek, mint amikor bele kell fogni valamibe, ez általában így van a legtöbb dologgal a világon. Csinálni kell. Akkor megy. És akkor még mindig mehet jól, vagy rosszul, de az a lényeg, hogy mégsem egy helyben ácsorgunk. Egyszer úgyis adódik majd valami, ami jól megy. Jobban, mint másoknak. "Semmi sem úgy indult el, hogy már ment." Ezt a bölcsességet egy jó barátom osztotta meg velem pár éve és amilyen viccesnek és egyszerűnek hangzik elsőre, éppen olyan nagy igazságot fogalmaz meg. A kezdeti lendület megszerzéséhez mindig nagyobb energiát kell befektetni, mint azután a dolgok mozgásban tartásához. De ha soha nem vesszük a fáradságot egyetlen első lendülethez sem akkor folyton csak egy ültő helyünkben fogunk sopánkodni, hogy milyen nehéz is ez az élet! Senki nem mondta, hogy könnyű! De senkinek nem is nyújthatunk be számlát: "Bocsi, én nem ilyen nehéz életet akartam! Nincs egy könnyebb?" :)) Amúgy mozgásban tartva magunkat a problémáink megoldása is egyszerűbb.. hisz gondoljunk csak bele.. Mi vagyunk a vonat, ami száguld, vagy ép csak döcög (na jó néha csak vánszorog.. :) a problémák és az élet dolgai pedig mondjuk az út menti jelenségek, házak, fák.. akármik.. ha megyünk többet látunk belőlük, amelyik nem tetszik magunk mögött hagyjuk, ha egy-egy az utunkba kerül és nagy a lendületünk egyszerűen áthajtunk rajta (persze akadhat olyan is amely miatt kis időre kisiklik a vonatunk :). Mindenesetre nagyobb eséllyel zötyög velünk az élet minden jó és rossz eseményével együtt egy mozgásban lévő vonaton.. mint egy olyanon amely egy lerobbant állomás mellékvágányán rostokol.. és az ablakából kinézve mindig csak ugyanazt a tájat, ugyanazokat a rozsdás síneket, kopár fákat és ugyanazt a részeg baktert látjuk minden áldott nap! :) Nem így van? Szóval itt az ideje mozdulni! Több millió kilométernyi a sínpálya és egyre csak bővül.. arra mehetünk, amerre csak szeretnénk.. csak a legelején kicsit jobban oda kell lapátolni annak a mozdonynak! :))  Scaril 25