|
Idézetek:
Ha romba dölnek legszebb álmaid, reményeid ne hagyjanak el.
Mert sokszor a romok fölött a legszebb virágok nyílnak.
_______________________________________________________________________
Mindig az az erősebb, aki nem tombol, hanem
mosolyog.
_______________________________________________________________________
Jól csak a szívével lát az ember.
Ami lényeges, az a szemnek láthatatlan.
_______________________________________________________________________
A boldogság szeretet kérdése, semmi másé.
Aki szeretni tud, az boldog ember.
_______________________________________________________________________
Senki sem érdemli meg a könnyeidet.
Aki pedig megérdemli, az nem fog sírásra késztetni.
_______________________________________________________________________
Gazdag ember az, akinek sok van.
Gazdagabb, akinek kevésre van szüksége.
A leggazdagabb az, aki sokat ad.
_______________________________________________________________________
Azt mondják, egy különleges
emberrel találkozni, akit tisztelsz:
E>
gy >
pillanat műve. Megszeretni egy nap is elég.
De az illető > elfelejtéséhez: M> ár
lehet, hogy kevés egy élet!
_______________________________________________________________________
Ha egy nap már nem leszek, szeretetben
őrizzetek meg.
Mit itt alkottam én voltam, és maradtam is meg
holtan.
_______________________________________________________________________
Ha könnyezem, ne sírj velem. Válladra hajtom fejem,
S felszárad könnyem, ha érzem: Barátom van Velem.
_______________________________________________________________________
Írás a barátságról
Azt kérdezed, ki az igazi, valódi barát?
Az, akinek megérted minden kimondott és hang nélküli szavát.
Kinek szemébe nézve meglátod minden apró baját.
Kit csendesen megvigasztalsz, ha könny borítja arcát.
Ha ok nélkül bezárkózik, te átmászod hallgatása falát.
Kinek nem hagyod, hogy egyedül vívja kilátástalan harcát.
Kinek villanásnyi mosolya, apró kis öröme elűzi minden bánatod,
S köztetek nincs olyan, hogy alul múlod őt, vagy túl szárnyalod.
Kinek látványa a szívedet és lelkedet melengeti.
Kinek nem számít mit vétesz, kis vagy nagy hibát,
Kivel ha beszélhetsz, könnyebbé válik ez a nehéz világ.
Az az igazi barát, kit szeretsz,tisztelsz,csodálsz,
S ha választásra kerül sor, te szó nélkül mellé állsz.
Az a barát, kinek egy kedves szava többet ér,
A világ összes, minden kincsénél.
Az a barát, kinek öröme az örömöd,
bánata a bánatod.
Kinek barátságát MINDEN körülmények
közt vállalod !
_______________________________________________________________________
A Barát
A barát egy mosoly, szív mely bátorít, ha félsz;
A barát a taps, mely ujjong, ha célba érsz.
A barát egy kéz, mely felhúz, ha elestél;
A barát az álom, mit éberen kerestél.
A barát egy könnycsepp, mely érted hull, ha baj van;
A barát gyémántpáncél, óv téged a harcban.
A barát egy nevetés, mely felharsan, ha meglát;
A barát egy rózsakert, mely Neked nyitja bokrát.
A barát egy csillag, mit az éj varázsol;
A barát egy dallam, mit meghallasz bárhol.
A barát a láng, mely kitáncol a tűzből,
A barát az emlék, mit szívedben őrzöd.
A barát is csak ember, s néha tán hibázik;
De szeret. S ha nincs veled, érezd,
hogy hiányzik!!!
_______________________________________________________________________
Stefán Zsóka
Fiamnak...
Elszálltak a gyermekévek, lassan felnőtt lettél,
Szőke kicsi fiúcskából nagypapává értél.
Őszül már a halántékod, rohannak a percek,
Köszönöm a jó Istennek, hogy felnevelhettelek.
Ha majd egyszer, évek múltán rólam csak a múlt mesél,
Legyek én is azok között, aki emlékedben él.
_______________________________________________________________________
Ady Endre
Sorsunk
Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján,
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendő,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.
Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött - sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.
Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erő küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.
_______________________________________________________________________
Ady Endre:
Karácsony – Harang
csendül...
I.
Harang csendül, Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor magába száll minden
lélek.
Minden ember szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumban.
A Messiás boldogságot szokott
hozni.
A templomban hosszú sorban
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak a magasság Istenének.
Mintha itt lenn a nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben csak szeretet lakik máma.
II.
Bántja lelkem a nagy város
durva zaja,
De jó volna ünnepelni odahaza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy
mint régen – fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.
De jó volna, mindent elfeledni,
De jó volna játszadozó, gyermek
lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal kibékülni, szeretetben
üdvözülni.
III.
Ha ez a szép rege igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság szállna a világra.
Ez a gyarló ember ember lenne újra,
Talizmánja lenne a szomorú útra.
Golgota nem volna ez a földi élet,
Egy erő hatná át a nagy
mindenséget.
Nem volna más vallás, nem volna
csak ennyi:
Imádni az Istent és egymást
szeretni…
Karácsonyi rege
ha valóra válna,
Igazi boldogság szállna a világra.
_______________________________________________________________________
József
Attila:
Betlehemi királyok
Adjonisten Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
Gyalog jöttünk, mert siettünk.
Kis juhocska mondta – biztos
Itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt Király a nevem,
Segíts, édes Istenem.
Istenfia, jónapot, jónapot;
Nem vagyunk mi vén papok.
Úgy hallottuk, megszülettél
Szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
Földi király személye.
Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
Fényes csizmánk is megrogyott.
Hoztunk aranyat, hat marékkal,
Tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
Aki Szerecseny király.
Irul-pirul Mária, Mária,
Boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át,
Alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jó éjszakát kívánok!
József Attila
ÓDA
Itt ülök csillámló
sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek
sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
Óh mennyire
szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
Szeretlek, mint
anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod,
mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok
zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
Óh, hát miféle
anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként
a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag
boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok
emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár, hinár, a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
Mint alvadt
vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind
kiált -
Kit két ezermillió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen magas e
hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos
víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)
Állj meg
Állj meg, ne rohanj: hallgasd meg szavamat,
Figyelj, s kövesd a gondolataimat!
Állj meg, ne rohanj: nézz szemembe Édes,
Hogy végre a lelkemben elmerülhess!
Állj meg, ne rohanj: s ne fojtsd belém a szót!
Figyelj rám kérlek, s szólj kis vigasztalót!
Állj meg, ne rohanj: Hallgass a szívedre,
S ne sajnáld az időt a szerettedre!
Állj meg, ne rohanj: nyisd ki a szemedet,
Lásd meg a szépet s tárd ki a lelkedet!
Állj meg, ne rohanj: Fékezd le léptedet,
És még tartsd életben hívó tüzedet:
E forró lángnyelv örök sugárzása,
Reszkető lelkem éltető forrása.
Őrizd e lángot, ne hagyd kialudni,
Mert különben a lélek fog megfagyni.
Kék Virág
Soha semmire nincs
időnk, olyan gyorsan jár a nap,
Én is nagyon ritkán látom a barátaimat.
Künn az utcán annyi ember, szinte alig férnek el,
Egyszer találkoznunk kéne, hát holnap gyertek el!
Csak egy kék színű virág, ennyi a jelünk,
Aki jön, mind barátunk és boldog lesz velünk.
Csak egy kék színű virág, mit a kezedben hozol,
Csak egy kék színű virág, s már hozzánk tartozol.
A városszéli réten fényes nagy tüzet rakunk,
Beszélgetünk örömszóval, vagy jókat hallgatunk.
Dombok alatt szól az ének, fejünk felett az est leszáll,
Mosolyunkat továbbviszi mind-mind, aki arrajár.
Nem érdekel hajszín és az emberek kora
Minekünk csak egy a fontos: a barátok szava
Nefelejcs vagy búzavirág minden földben megterem
Hozzátok a virágokat, de mindegyik kék legyen!
József Attila
A Dunánál
A rakodópart alsó kövén ültem,
Néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
Hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
Zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
Reszel, kalapál, vályogot vet, ás.
Úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el,
Minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt,
S mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni,
De mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
A hosszú esőt - néztem a határt.
Egykedvü, örök eső módra hullt,
Szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt, és mint a termékeny,
Másra gondoló anyának ölén a kisgyermek,
Úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,mint
sírköves, dülöngő temetők.
Én úgy vagyok, hogy már száz
ezer éve
Nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
Mit százezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
Öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
Mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat,
S én érzem őket és emlékezem.
Anyám kún volt, az
apám félig székely,
Félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
Apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt,
Ez az elmúlás. Ebből vagyok.
,,Meglásd, ha majd nem leszünk!,, megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
Gyenge létemre így vagyok erős,
Ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
Mert az őssejtig vagyok minden ős.
Az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
Apám- s anyámmá válok boldogon.
S apám, anyám maga is ketté oszlik,
S én lelkes eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van:
A sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
S a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
Török, tatár, tót, román kavarog
E szívben, mely e multnak már adósa,
Szelíd jövővel - mai magyarok!
... Én dolgozni akarok. Elegendő
Harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
Egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
Békévé oldja az emlékezés
S rendezni végre közös dolgainkat,
Ez a mi munkánk; és nem is kevés.
Levél a hitveshez
A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak
ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen
vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, - remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s
napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait;
bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.
Radnóti Miklós
Tétova óda /részlet/
...A
holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis
álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani
neked,
mit is jelent az nékem,hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem
felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik
s eldobom.
És holnap az egészet újra
kezdem,
mert annyit érek én,amennyit
ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem
s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem,hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak
összenéznek
s téged dicsérnek,zeng egy
fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a
méznek
s mint színarany golyó ragyog
a terítőn,
s magától csendül egy üres
vizespohár.
Boldog,mert
véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen,mikor jöttödre vár.
Az álom
hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll,majd visszatér a
homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még
felémint,
hajad kibomlik,szétterül
lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú
árnya lebben.
Kezed párnámra hull,elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is,nem
vagy más világ.
S idáig hallom én,hogy változik a sok
rejtelmes,vékony,bölcs vonal
hűs tenyeredben.
Mosolygott az arcom, de mögé senki nem néz.
Játszom a közömbös embert,
most látom csak milyen nehéz.
Ha valaki azt megkérdezné tőlem:
Mondjam meg mit jelentesz nekem?
Egy pillanatra zavarba jönnék,
s nem tudnék szólni hirtelen.
Csak nagy sokára mondanám, halkan:
- Semmiség csak egy elmúlt szerelem.
Elmegyünk egymás mellett és az arcod
rám nevet, kacagva köszöntelek én is,
de hangom megremeg.
S nem venné észre rajtam senki sem,
hogy titokban könnyes lett két szemem.
Egy halk sóhaj ez volna minden jel, s
mennék tovább csendesen.
Ha valaki azt kérdezné, tőlem:
- Mit jelentesz Te nekem?
Talán könnyelműen felelném:
- Semmit, semmit csupán... az ÉLETET.
A valóság mindig nehéz,
de tévedsz, rosszul ítélsz.
Szívedben mindig lesz hely emlékeknek
s felejtjük egyszer, hogy rossz vége lett.
Most búcsúzom, ennyi az egész
most menj el, vissza se nézz.
Csak vedd karodba azt, ki tőlem elrabolt,
s gondolj arra, hogy voltam s talán... VAGYOK!
MINDIG JUSSON IDŐ...
Nevetni, mert ez a lélek legszebb zenéje
Olvasni, mert ez a bölcsesség alapköve
Dolgozni, mert ez a siker ára
Játszani, mert ez az örök ifjúság titka
Szeretetet adni, mert gyógyítja az embert,
azt is, aki adja és azt is, aki kapja.
Egy pillanatnyi mosolyra,
mert ez az arc legszebb ékszere
Néhány kedves szóra,
mert ezzel egymás számára
könnyebbé tehetjük az életet.
Nem érthetjük meg a másik ember problémáját,
ha nincs bennünk szeretet. Együttérzés nem létezik szeretet nélkül.
Aki elfelejtkezik mások szívéről, a saját szívét veszíti el.
Senkinek sincs joga belenyugodni egy másik ember szenvedésébe.
Ez olyan, mintha ő okozná a szenvedést.
Aki szeret, elenged, felejt és megbocsát.
Aki mindezt elvárja másoktól, csupán önmagát szereti.
Önmagunk elvesztésének legbiztosabb módja: a szeretet elvárása.
A szeretet elvárása: önzés;
legalább annyira, mint a szeretet elutasítása.
Tatiosz
Nézzél szemembe, így, sokáig.
Ne nyíljon ajkad semmi
hangra;
Lelkem álmodik édes
álmot,
S félek, hogy a hang
felzavarja.
Nézzél szemembe így sokáig
Ez a pillantás, mire
vágyom,
Ez lesz az élet szent
csatáján
Győzelmet osztó
talizmánom.
Mert sok sugár fog
rámderülni,
De lelkemet, mely így
betöltné,
Ilyen fehéret, ilyen
tisztát
Nem fogok kapni
soha töbet
Nem tudhatom
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök
vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
Óbecsey István:
Szeressétek az öregeket
Nagyon szépen kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.
A reszkető kezű ősz apákat,
A hajlott hátú jó anyákat...
A ráncos és eres kezeket,
Az elszürkült sápadt szemeket...
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.
Simogassátok meg a deres fejeket,
Csókoljátok meg a ráncos kezeket.
Öleljétek meg az öregeket,
Adjatok nekik szeretetet.
Szenvedtek ők már eleget,
A vigasztalóik ti legyetek.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.
Ne tegyétek őket szűk odukba,
Ne rakjátok őket otthonokba.
Hallgassátok meg a panaszukat,
Enyhítsétek meg a bánatukat.
Legyen hozzájuk szép szavatok,
Legyen számukra mosolyotok.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.
Ők is sokat küzdöttek értetek,
Amíg fölnevelkedtetek,
Fáradtak ők is eleget,
Hogy ti módosabbak legyetek.
Ők is elfogadtak titeket,
Mikor Isten közéjük ültetett.
Azért én kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.
Ha majd az örök szeretet
Elhívja őket közületek,
Ti foglaljátok el a helyüket,
Mert ti lesztek majd az öregek.
S mindazt, mit nekik tettetek,
Azt adják nektek a gyerekek.
Azért előre intelek titeket,
Szeressétek az öregeket.
Wass Albert:
Magányosság erdejében
Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak; én és valaki,
valaki akit nem is ismerek.
És aki mégis, mégis elkkísér,
Akármeddig megyek.
Valaki, akit mégsem ismerek.
S van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen mégis fáj nekem.
Valaki egyszer majd elémbe lép,
és megfogja két tévelygő kezem,
lecsókolja két könnyező szemem...
Valaki majd az életembe lép,
aki százszor több, mint az életem.
Van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen, mégis fáj nekem...
Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki,
Valaki, akit nem ismerek,
és akiről még tudnom sem szabad:
Bár jobban szeretem, mint magamat.
vissza
|
